Te a francia sauvignonból kérsz? Maradsz a jól megszokottnál. Tudod mit, én inkább most valami mást innék. Olyan rég ittam már egy kis finom hazait. Kint nem igazán találsz jó bort, hacsak mélyen a zsebedbe nem nyúlsz. Bár még akkor sem az igazi. Igen, azt hiszem Tokajit választok…

Na de mesélj, mi újság?... Valóban, múltkor elmesélted telefonon a vacsorán történteket. De talán többet látsz bele, mint ami. Szerintem boldog. Biztosan boldog… Hogy szerinted nem az, nem a régi? Elkopott az a vidám, az életet annyira nagyon szerető férfi már? Lehet a korral jár…Ugyan menj már, rosszul gondolod, nem érez ő semmit. Vagy nem is tudom. Talán egyszer, nagyon rég érezhetett…

Jól van. Hát bevallok neked most valamit. Ne mosolyogj ennyire, nem lesz egy eget rengető sztori, csak talán megérted az általad vélt kis tűz és feszültség okát Péter és köztem. Emlékszel a 2006-os balatoni nyaralásra, amikor Karcsi harmincadik születésnapját ünnepeltük?... Igen, akkor szedte fel Zsófi a szívszerelmes olaszt, hogy is hívták?...Tényleg, Marcello, aki találkozásuk után egyből eljegyzést, esküvőt és gyerekeket tervezett vele… Akkor én még a Stephen okozta sebeimet nyalogattam, Péter meg akkortájt ismerkedett meg Eszterrel. A másik Eszterrel, ahogy a háta mögött mondogattátok nem kis frusztrációmra. Emlékszem mindenki azt állította, hogy semmi sem lesz kapcsolatukból. Nem szerelmes, nem neki való a lány…

Nos, talán akkor, a nyaralás egyik estéjén történhetett köztünk valami. Ti korábban felmentetek a szobátokba aludni arra hivatkozva, hogy kimerített benneteket az egész napos kerékpártúra, hisz aznap bicikliztünk el azt hiszem Badacsonyig. Mi pedig még lent maradtunk páran és kártyáztunk. Kicsit később már csak ketten voltunk Péterrel, és elhatároztuk, hogy lesétálunk a partra megnézni a napfelkeltét. Sok mindenről beszélgettünk, míg vártunk a látványra. Ott a parton megnyíltunk egymásnak. Furcsa ezt mondani, de teljesen lemeztelenítettük lelkünket, és meg se fordult a fejünkben, hogy a másik visszaél vele. Elmondta, mennyire megviselte édesanyja betegsége, de beszélgettünk rólatok, a barátságról és persze a szerelemről. Esztert egyébként meg sem említette…Tudod ekkor nyilallt belém a felismerés, hogy vonzódom hozzá. Rájöttem, hogy vonz humora, éleslátása, nyíltsága és kisfiús sármja, mely végig ott volt előttem azelőtt is, csak talán nem vettem észre, vagy próbáltam nem észre venni… Nem, semmi sem történt köztünk. Egy-két ügyetlen mozdulatot leszámítva egymáshoz sem értünk. Hajnalban visszamentünk a házhoz, és felkísért a szobámig. Vicces egyébként, hogy máig zavarba ejt, ha eszembe jut a kép, ahogy állunk az ajtó előtt egymással szemben egészen közel. Mindketten a szavakat kerestük, amiből addig nem volt hiány. Én végül jó éjszakát kívántam neki, mire ő kis hallgatás után csak annyit mondott:

-  Bárcsak te lennél az. Az én Eszterem.

Nevünk kimondása hidegzuhanyként hatott rám. Mindig is zavart, hogy azt a nőt is Eszternek hívják, de akkor, attól a váratlan vallomástól élesen kettőnk közé állt lénye, lényem, mindannyiunk lénye, az élet vicce. Persze hízelgett, amit mondott, de közben fájt is, és képtelen voltam reagálni rá. Egy pillanat erejéig még néztem szemét, őszinte mélybarna szemét, majd elhúzódtam tőle. Elbúcsúztam újra, majd bementem a szobámba, ő lement a szobájába…

Hát ez a mi kis egyéjszakás kalandunk. Ugye mondtam, nem egy hatalmas történet. De ennyi idő után kikívánkozott belőlem, hisz eddig senkinek sem beszéltem erről…

Hogy mi történt aztán? Hát épp ez az, semmi. Pár órával később kialvatlanul, félelemmel telve mentem le reggelizni, ő pedig akkor már indulófélben volt vissza… Nem emlékszel? Péter hamarabb hazajött, mert Katika néni rosszul lett és kórházba került. Néhány hónapra rá meghalt. Én akkor már Stockholmban voltam, felhívtam, de nagyon röviden beszéltünk... Hogy mégis később miért nem léptünk, tettünk valamit és adtunk esélyt magunknak? Nem tudom, bonyolult. Talán megijedtünk. Igen, megijedtünk a felismeréstől, hogy egymást akarjuk, összeillünk és féltünk a következményektől. Egyszerűbb volt kerülni a másikat. Sosem tettünk pontot történetünk végére, nincs befejezve, és ez már örökre így marad.

Tudod pár évvel ezelőtt elmentem kint egy magyar estre, ahol felcsendült egy dal, mit anyukám is sokszor hallgatott régen. Mindig az a perc a legszebb perc. Péterre gondoltam. Volt nekünk is egy közös percünk ott a szoba előtt, mikor némán néztük egymást, s jó ez így, nem is kell több…Jaj nem, semmi gond. Jól vagyok, ne aggódj. Egy zsebkendőd, ha lenne. Sajnos én nem találok. Köszönöm… Ismersz, ilyen szentimentális vagyok…De hagyjuk is. Beszéljünk másról, jó? 

Illusztráció: Szemidorka illustration

Szilágyi Tamás egy híján negyven. Se munkája, se nője, de legalább igazságtalanul jóképű, és van egy lakása a Sas utcában. Végül is szerencsés ember, mindig is azt csinálta az életében, amit akart, ha éppen anyja bele nem szólt mindabba.

Szilágyi Tamást fél éve küldték el munkahelyéről, a neves telekommunikációs cégtől. A búcsú nem hatotta meg. Sőt, akkor olyan terveket szőtt, hogy megtanul tubázni és egy karate tanfolyamra is beiratkozik. Ám ahogy telt az idő, a terv egyre gázabbnak tűnt, s Tamás azon kapta magát, hogy a régi irodaházban, a régi főnöke Dunára néző szobájában ül.

-          …hát most mondjad, nem nagyszerű? – hagyta abba a Főnök a hosszú monológját, aminek felét nem is értette Tamás. Nem fogta fel, hogy mi köze a valamilyen 10.6.10.6. elnevezésű projektnek ő hozzá, és mi is az ő érdeme egyáltalán. A Főnököt csak bambán nézte és mosolyogva rábólintott a dolog nagyszerűségére. – Tehát ez azt jelenti, hogy tetszik az ötlet, és elvállalod a munkát?

Szilágyi Tamás nem buta srác, de a bamba vigyor még mindig ott ült arcán. Érezte ezúttal megszólalnia muszáj, s a munka szó hallatára a jövedelemre, a biztos megélhetésre asszociált. Így hát nem laca-facált:

-          Igen, persze. Érdekel az állás.

-          Nahát, szuper ez a hozzáállás! – fejezte ki örömét a Főnők, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifelé invitálta Tamást. Aztán búcsúzóul még ennyit szánt:

-           …akkor Bori a HR-ről keres. Biztos vagyok benne, hogy remek lesz neked Bangladesben. Ott vár a 10.6.10.6. projekt.

Szilágyi Tamás egy ideje már főnöke csukott ajtaja előtt állt, s eszében anyja sopánkodása járt.

Hát itt van a lány ismét és mellém tesz egy kis cserepes virágot. Ismerem az ilyet, vitorlavirág. Nagyon rég volt már, hogy növénnyel érintkeztem, most viszont itt van teljesen az oldalamban, s lekonyuló levele csiklandozza széles számat. Pedig eddig jó volt ez. Az elmúlt két hónapban egészen komfortosan éreztem magam a lánynál. Az elején megrémültem ugyan, nem tagadom. Miután kicsomagolt a sárga pamutból, közel emelt arcához, hosszan vizsgált, aztán elkezdett sírni. Nem értettem. Később pakolt ide, majd oda. Pár napig voltam egy szobában könyvek és fényképek között, de végül ide kerültem a konyhába, a konyhaszekrény felső polcára.

A kilátás tűrhető innen. Belátom a konyhát és a ház belsőkertjének egy részét. Mivel a lány nem egy konyhatündér és ideje nagy részét nem is itt tölti, így nekem csak a kert látványa marad szórakozásomra. Annak ellenére, hogy a lakók nem gondozzák, egész szép, kis vadregényes kert. Különböző örökzöldek díszítik, és rózsafa is van benne. Itt virít az ablak alatt, nyáron biztosan szép lesz. Kedvencem mégis a fűzfa, mely a kert túlsó végében áll. Vékony kis macskaköves úton lehet alájutni, ahol sokszor üldögélnek egy kopott, öreg padon. Napszaktól függően látogatja más-más ember. Van az, hogy egy ősz hajú férfi néz bambán maga elé, egy idősebb nő takarít ott valamit, vagy egy kislány rajzolgat. Egyik este a lány is kiült egy férfival. Hosszan beszélgettek, közben a férfi dohányzott és ráfújta a füstöt a lányra. Azóta a lány sokszor áll ide, az ablak elé, igazítgatja a hosszú fehér függönyt és nézi a szomorúfűzt. Nézi, ahogy felkapja sárga levelét a késő őszi hideg szél.

Egyébként eddig meg voltam elégedve ezzel a lánnyal, itteni sorsommal. A régi helyen vitrinben voltam. Én voltam a kis szegény, törött, piros pöttyös kanna a fellengzős Herendik és a külföldről, az egzotikus tájakról hozott porcelánok között. De itt, itt én vagyok a nagyra értékelt dédimama teáskannája. Díszhelyen. Ha látogatóba jönnek a lányhoz, mindig megmutat. Elmondja, hogy több mint ötven éves vagyok, és habár nem illek ebbe a letisztult, modern konyhába, mégis én vagyok számára a legbecsesebb. Hát lehetek is! Hiszen egyetlen színfoltként pompázok itt a nagy szürkeségben, ahol minden gépesítve és beépítve van. Változik a világ, hol volt az ilyen régen. Mindegy, nem is bánom én, csak vinné már el innen a lány ezt a csiklandós vitorlát. Se férni, se látni tőle.

Margit néni volt. A szomszéd Margit néni csengetett egy tányér almástésztával. Valahogy mindig volt érzéke ahhoz, hogy akkor lepjen meg bennünket egy kis kóstolóval, miután mi Péterrel veszekedtünk. Nem volt ez másként most sem. Állt a kisajtóban, várt és rendezgette tányérján a szalvétát. Tökéletesen kellett állnia az ezer éves tányérján annak az olcsó, kemény tapintású szalvétának. Mert ugye az Avar utca 27 szám alól, Margit néni keze alól minden tökéletesen kerül ki. Majdnem tökéletes ő maga is. A nagyothallását leszámítva egészsége, fizikuma rendben. Reggelente könnyedén pattan fel öreg csepeljére és megy a piacra. Nappal végzi dolgát, esténként pedig kedvenc szórakozását űzi, szomszédol. Hozzánk is elég sűrűn jár át, s már az utcán elkezdi a hangos sopánkodást. Rossz hírrel indít mindig, és hatásos belépőjét elvárja, hogy értékeljük kérdésekkel. Az nem járja, hogy vállvonogatással reagáljunk a hírre, hogy Nyíriéknek eltűnt a kutyája, vagy Lukácsiék szőlőjét megint feltörték, hisz akkor nem tudja kibontani a cselekményszálat. Hét éve költöztünk ide Péterrel, és azóta ugyanaz a nóta. Hetente egyszer megjelenik kiöltözve, kontyolt hajjal, majd mondja és mondja. Sokszor elnézem ezt a közel nyolcvan éves asszonyt, ahogy heves beszéde közben halványan festett szemöldöke föl-le ugrál, és nem tudom eldönteni, hogy ki is ő valójában. Péter kettőnk között egyszerűen csak az Avar utca primadonnájának nevezi, aki megy egyik házról a másikra, begyűjti a híreket, majd szépen csomagolva, rúzsos szájjal eláriázza. Szerintem több ő ennél. Mély barna szemében látom a kiút utáni elkeseredett sóvárgást. Beleragadt ebbe a kis sivár, alföldi életbe, ahova ugyan született, de ahonnan mindig elvágyott. Szőrös Úr, szokta mondani, Szőrös Úr tehet mindenről. Felfigyelt rá, beleszeretett fiatal cserfességébe, elvette és megkötötte. A gazdag juhász miatt nem mehetett a színpadra. Tizenöt éve halt meg, azóta él egyedül a szomszéd nagy házban. Két fia hiába kérte, hogy menjen utánuk, nem ment, inkább maradt. Dacosan maradt az Avar utcában.Margit néni nem hallotta kiáltásom, hogy megyek, így ismét csengetett. 

Éjfél múlt, és egy irányba tartunk. Majd megállunk az utcasarkon, mint két iskolás, kik tudják, hogy haza kéne menniük a házit megcsinálni, de nem tudnak. A lábunk földbegyökerezett, a szó csak úgy dől belőlünk. Hát ez történik. Ő mondja a magáét, én hallgatom, majd váltunk.

- Nektek, európaiaknak könnyű. Repültök össze-vissza. Gondoltok egyet, és már otthon is  vagytok. - ennyit mond.

Ennyit mond ázsiai munkatársam fejét csóválva, ám a jól ismert barátságos mosolyával szabadságom hírére. Mondata után bűntudatot érezek, hiszen míg én három hónap távollét után újra hazalátogatok, addig ő több éve nem ölelhette szeretetteit karjaiba. Három éve csak telefonon beszélnek. Azóta testvérei családot alapítottak. Igazából otthon neki is lett volna rá alkalma, de túl fiatal volt és tanulni akart. Most itt van. Nem mondja, hogy nem hiányzik a haza, de valamit valamiért. Lediplomázik, aztán meglátja. Talán visszamegy. A családja azt szeretné, de otthon sem lesz könnyű, nem hiába jött el, és amúgy is vannak tervei. Ügyvéd akar lenni…

Néha kérdezek, de leginkább hallgatok. Hallgatom ezt a kölyök képű, huszonhárom éves srácot, kinek sűrű fekete hajában lévő korai ősz tincseit megvilágítja a hold.