Szilágyi Tamás egy híján negyven. Se munkája, se nője, de legalább igazságtalanul jóképű, és van egy lakása a Sas utcában. Végül is szerencsés ember, mindig is azt csinálta az életében, amit akart, ha éppen anyja bele nem szólt mindabba.

Szilágyi Tamást fél éve küldték el munkahelyéről, a neves telekommunikációs cégtől. A búcsú nem hatotta meg. Sőt, akkor olyan terveket szőtt, hogy megtanul tubázni és egy karate tanfolyamra is beiratkozik. Ám ahogy telt az idő, a terv egyre gázabbnak tűnt, s Tamás azon kapta magát, hogy a régi irodaházban, a régi főnöke Dunára néző szobájában ül.

-          …hát most mondjad, nem nagyszerű? – hagyta abba a Főnök a hosszú monológját, aminek felét nem is értette Tamás. Nem fogta fel, hogy mi köze a valamilyen 10.6.10.6. elnevezésű projektnek ő hozzá, és mi is az ő érdeme egyáltalán. A Főnököt csak bambán nézte és mosolyogva rábólintott a dolog nagyszerűségére. – Tehát ez azt jelenti, hogy tetszik az ötlet, és elvállalod a munkát?

Szilágyi Tamás nem buta srác, de a bamba vigyor még mindig ott ült arcán. Érezte ezúttal megszólalnia muszáj, s a munka szó hallatára a jövedelemre, a biztos megélhetésre asszociált. Így hát nem laca-facált:

-          Igen, persze. Érdekel az állás.

-          Nahát, szuper ez a hozzáállás! – fejezte ki örömét a Főnők, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifelé invitálta Tamást. Aztán búcsúzóul még ennyit szánt:

-           …akkor Bori a HR-ről keres. Biztos vagyok benne, hogy remek lesz neked Bangladesben. Ott vár a 10.6.10.6. projekt.

Szilágyi Tamás egy ideje már főnöke csukott ajtaja előtt állt, s eszében anyja sopánkodása járt.