Te a francia sauvignonból kérsz? Maradsz a jól megszokottnál. Tudod mit, én inkább most valami mást innék. Olyan rég ittam már egy kis finom hazait. Kint nem igazán találsz jó bort, hacsak mélyen a zsebedbe nem nyúlsz. Bár még akkor sem az igazi. Igen, azt hiszem Tokajit választok…

Na de mesélj, mi újság?... Valóban, múltkor elmesélted telefonon a vacsorán történteket. De talán többet látsz bele, mint ami. Szerintem boldog. Biztosan boldog… Hogy szerinted nem az, nem a régi? Elkopott az a vidám, az életet annyira nagyon szerető férfi már? Lehet a korral jár…Ugyan menj már, rosszul gondolod, nem érez ő semmit. Vagy nem is tudom. Talán egyszer, nagyon rég érezhetett…

Jól van. Hát bevallok neked most valamit. Ne mosolyogj ennyire, nem lesz egy eget rengető sztori, csak talán megérted az általad vélt kis tűz és feszültség okát Péter és köztem. Emlékszel a 2006-os balatoni nyaralásra, amikor Karcsi harmincadik születésnapját ünnepeltük?... Igen, akkor szedte fel Zsófi a szívszerelmes olaszt, hogy is hívták?...Tényleg, Marcello, aki találkozásuk után egyből eljegyzést, esküvőt és gyerekeket tervezett vele… Akkor én még a Stephen okozta sebeimet nyalogattam, Péter meg akkortájt ismerkedett meg Eszterrel. A másik Eszterrel, ahogy a háta mögött mondogattátok nem kis frusztrációmra. Emlékszem mindenki azt állította, hogy semmi sem lesz kapcsolatukból. Nem szerelmes, nem neki való a lány…

Nos, talán akkor, a nyaralás egyik estéjén történhetett köztünk valami. Ti korábban felmentetek a szobátokba aludni arra hivatkozva, hogy kimerített benneteket az egész napos kerékpártúra, hisz aznap bicikliztünk el azt hiszem Badacsonyig. Mi pedig még lent maradtunk páran és kártyáztunk. Kicsit később már csak ketten voltunk Péterrel, és elhatároztuk, hogy lesétálunk a partra megnézni a napfelkeltét. Sok mindenről beszélgettünk, míg vártunk a látványra. Ott a parton megnyíltunk egymásnak. Furcsa ezt mondani, de teljesen lemeztelenítettük lelkünket, és meg se fordult a fejünkben, hogy a másik visszaél vele. Elmondta, mennyire megviselte édesanyja betegsége, de beszélgettünk rólatok, a barátságról és persze a szerelemről. Esztert egyébként meg sem említette…Tudod ekkor nyilallt belém a felismerés, hogy vonzódom hozzá. Rájöttem, hogy vonz humora, éleslátása, nyíltsága és kisfiús sármja, mely végig ott volt előttem azelőtt is, csak talán nem vettem észre, vagy próbáltam nem észre venni… Nem, semmi sem történt köztünk. Egy-két ügyetlen mozdulatot leszámítva egymáshoz sem értünk. Hajnalban visszamentünk a házhoz, és felkísért a szobámig. Vicces egyébként, hogy máig zavarba ejt, ha eszembe jut a kép, ahogy állunk az ajtó előtt egymással szemben egészen közel. Mindketten a szavakat kerestük, amiből addig nem volt hiány. Én végül jó éjszakát kívántam neki, mire ő kis hallgatás után csak annyit mondott:

-  Bárcsak te lennél az. Az én Eszterem.

Nevünk kimondása hidegzuhanyként hatott rám. Mindig is zavart, hogy azt a nőt is Eszternek hívják, de akkor, attól a váratlan vallomástól élesen kettőnk közé állt lénye, lényem, mindannyiunk lénye, az élet vicce. Persze hízelgett, amit mondott, de közben fájt is, és képtelen voltam reagálni rá. Egy pillanat erejéig még néztem szemét, őszinte mélybarna szemét, majd elhúzódtam tőle. Elbúcsúztam újra, majd bementem a szobámba, ő lement a szobájába…

Hát ez a mi kis egyéjszakás kalandunk. Ugye mondtam, nem egy hatalmas történet. De ennyi idő után kikívánkozott belőlem, hisz eddig senkinek sem beszéltem erről…

Hogy mi történt aztán? Hát épp ez az, semmi. Pár órával később kialvatlanul, félelemmel telve mentem le reggelizni, ő pedig akkor már indulófélben volt vissza… Nem emlékszel? Péter hamarabb hazajött, mert Katika néni rosszul lett és kórházba került. Néhány hónapra rá meghalt. Én akkor már Stockholmban voltam, felhívtam, de nagyon röviden beszéltünk... Hogy mégis később miért nem léptünk, tettünk valamit és adtunk esélyt magunknak? Nem tudom, bonyolult. Talán megijedtünk. Igen, megijedtünk a felismeréstől, hogy egymást akarjuk, összeillünk és féltünk a következményektől. Egyszerűbb volt kerülni a másikat. Sosem tettünk pontot történetünk végére, nincs befejezve, és ez már örökre így marad.

Tudod pár évvel ezelőtt elmentem kint egy magyar estre, ahol felcsendült egy dal, mit anyukám is sokszor hallgatott régen. Mindig az a perc a legszebb perc. Péterre gondoltam. Volt nekünk is egy közös percünk ott a szoba előtt, mikor némán néztük egymást, s jó ez így, nem is kell több…Jaj nem, semmi gond. Jól vagyok, ne aggódj. Egy zsebkendőd, ha lenne. Sajnos én nem találok. Köszönöm… Ismersz, ilyen szentimentális vagyok…De hagyjuk is. Beszéljünk másról, jó? 

Illusztráció: Szemidorka illustration