Kató paradicsom ültetvényük hetedik sorának kapálásánál jár. Kicsit kapkodva végezi munkáját, hiszen már este fél hét körül van, s még sok a munka. Magában arra gondol, hogy kár volt elkezdenie az egészet, a sorok végtelennek tűnnek, sok van még hátra. Apja meg mindjárt itthon, és kéri a vacsorát. Nem ér a végére, aztán holnap este meg hallgathatja, hogy csak a fele van kész.

Kató bármit tesz, jó sosem lesz. Pedig próbál mindent a férje kedve szerint végezni. Pénzt egyáltalán nem szór. A főzésen spórol, ahogy tud. Hatalmas kertjükben tavasztól őszig mindig terem valami, tyúkjai tojnak. Ruhára nem költ, ezer éves göncökbe jár. Jó neki az Egerben élő nővére levetett holmija is.

És mégis. Bármit tesz, jó sosem lesz. Pedig reggel, amint felkel, az első dolga, hogy megcsinálja Apjának a reggelit. Kávét és teát főz a hosszú napra, majd megeteti a jószágokat. Most csak tyúkjai vannak, de Apja jövő tavasszal venni akar pár kis disznót, hogy felneveljék és odaadják karácsonyra a gyerekeknek. Aztán, amint Apja elmegy a szőlőbe, ő végzi tovább dolgát. Ebédet főz, a kertet rendezi, a piacon eladja virágait, vagy mos. Mosni nem szeret. Az van, mikor fél napig is eltart az öreg hajdúval. Apjának hiába pezdegette már, hogy jobb lenne egy kicsit modernebb automata, de ő hallani sem akar róla. Felesleges pénzkidobás, jó nekik a tárcsás is.

Kirándulni nem járnak, arra sem költenek. Annak idején még nászútra sem mentek, mert kellett a pénz a ház felépítésére, majd jöttek a gyerekek. Aztán tudjuk, hogy van ez, azóta is másra költenek.

Hát ezért várja a holnapot. Ezért kapkod, siet, izgul ott a hetedik paradicsomsornál este fél hétkor. Még sok a dolga. Apjának vacsorát kell készítenie és kicsit össze is kéne pakolnia a holnapra. Holnap buszos kirándulásra megy Szegedre. A postaládába dobták be a lapot, hogy lehet menni 1500 forintért. Ez az összeg már nem nagy összeg, ennyitől talán még lelkiismeret-furdalása sem lesz. Apja is volt már ilyenen, a gyerekek pedig minden évben Görögországba mennek nyaralni. Ő még sosem látta a tengert. És, ha már a tengert nem láthatja, hadd lássa legalább Szegedet.

-          Hol vagy Anyja, mit csinálsz? – hallja Apja hangját messziről a háta mögül.

-          Jövök már, jövök! Csak befejezem még ezt az egy sor paradicsomot.

Diego kopasz, köpcös, kicsit ügyetlen, mégis macsó. Egy brazil skalpvadász, ki barátként köszönt, munka közben már merészen kacérkodik, majd mintha szeretők lennénk, úgy búcsúzik.

Diego egyik délután éppen a sört csapolta, amikor üzenetet kapott. Hirtelen izgatott lett, alig várta, hogy korsója megteljen az aranysárga Peronival, a habkoronával már nem is foglakozott, inkább tálcára tette a poharat, és se szó, se beszéd hívást kezdeményezve rohant is ki cigiszünetére. Pár perccel később eltorzult arccal tért vissza a pult mögé, s a kérdésre, miszerint jól van-e, összehúzta szemöldökét és csak annyit válaszolt, halott ember lett.

Diego állítása szerint boldog párkapcsolatban él immár két éve. Kate-tel több évvel ezelőtt egy forró júniusi éjszakán ismerkedett meg. Sosem felejti el a Miradouro előtti jelenetet, ahogy belé botlott útmutatást kérve a kis leégett, szeplős, szőke leány kezében az óriásira kihajtott lisszaboni térképpel. Kicsit később már a sangríát itták Bairro utcáin, másnap együtt ették Belémben a süteményt, majd egy hét múlva, Szent Antal ünnepén egy tömegtől elszigetelt csendes kapualjban Diego szerelmet vallott a lánynak. Augusztusban, amikor Kate-nek véget ért a nyári egyeteme, könnyes szemmel fogadták, a búcsú nem örökre szól. Az elválás után ám a nyári románcukból csak a levelezés monotonitása, a társ utáni vágyakozás maradt, és kapcsolatuk egy idő után elhalt.

Diego két éve költözött Londonba, azóta él állítása szerint boldog párkapcsolatban. Kate, kihez első útja vezetett, neki itt mindene, mégha más szépet is meglát a ködös városban. A sokszínű sohoi éjszakába például Rúta kalauzolta be, Klaudiával a parkokat barangolta, Anával pedig kastélyok szépségét fedezte fel.

Diego azon a délután, sörcsapolás közben halott ember lett. A nők ölték meg. A szőke lány, akivel a Tejo folyó partján ismerkedett meg, aki immár két éve, állítása szerint boldog párja, és Ana Aragóniából, akivel úgy szerette baldachinos ágyban tölteni idejét.

Diegot a nők ölték meg. Első sebét még Kate ejtette korábbi bejelentésével, miszerint a gyermekét hordja szíve alatt, majd a végső döfést Ana adta azon délutáni üzenetével, hogy megérzése nem csalt, ő is babát vár.

Diego Ribeiro Ferreira nem kérdés, halott ember, és így, halálán is csak egy nőre tud gondolni. Bárcsak ott lehetne vele, s úgy szerethetné, mint rég: az egyetlen, az első, az igaz. Pénelope Ribeiro, felesége, fiának anyja, ott Sao Pauloban.

Életünk meg van írva egy vaskos regényben? Diego története minden bizonnyal az egyik bestsellere az égi könyvkiadónak, hisz minden van benne: esendő, mégis szeretni való főhős, nyüzsgő városok, szép nők, szerelem, titkok, vágyakozás, ármánykodás. A folytatás íródik és a főhős gyermekei is cseperednek...

Fél kilenc múlt, és jól tudod, késésben vagy. 

Az úton Oyster kártyád már bekészítetted zsebedbe, nehogy azzal tölts el időt, hogy táskád legmélyebb bugyraiból próbálod elővadászni azt.  Az aluljáróba menet egy kisebb csoport vonul lefelé előtted, és te az istennek sem tudod őket kikerülni, így felveszed tempójukat, míg a kapuig nem érsz. Közben előveszed blézered zsebéből az utazásra feljogosító kártyát és hirtelen átfut agyadban egy rémkép, miszerint nincs elegendő pénz rajta. A tumultusban végre odaérsz a kapuhoz, kártyádat hozzáérinted az ellenőrző felülethez, mire az elkezd sípolni és azt javasolja, kérj segítséget. A rémkép bekövetkezet, te pedig álhatsz sorba feltöltésért.Gyorsan megfordulsz, a mögötted lévőktől elnézést kérsz a hátráltatásért és a legközelebbi automatához rohansz. Sorban állsz, előtted persze turisták, akik először töltik fel kártyájukat és minden mozdulatukat megfontoltan teszik. Rád kerül a sor, bedobod a gépbe az előkészített zsetonokat, hozzáérinted az olvasóhoz a kártyád és sietve továbbállsz. Ismét a kapunál, mely ismét segítségért kiállt. Nem érted a helyzetet, visszamész az automatához, hol már más áll. Látja rajtad, hogy gondban vagy, felismer és kezedbe nyomja a gépbe dobott pénzed. „Ez néha előfordul…a gép nem vette be a feltöltésed”-mondja, mire te megköszönöd gesztusát és újra próbálkozol a feltöltéssel. Ma már harmadszor a jól ismert kapunál, ami immár beenged. Sietve lépkedsz le a lépcsőn, hisz hallod a metró zaját. Leérkezve szomorúan konstatálod, hogy lekésted, közben pedig nem tudod hova állj, mert annyi a várakozó. A legkisebb ácsorgó csoporthoz szegődsz. Így is elmegy egy, majd két metró és esélyed sem volt arra, hogy felszállj. Jön a harmadik. Három a magyar igazság, erre már fel kell szállnod. A sárga vonallal már nem is törődsz, talán tízig is itt állnál, ha vonal mögött rostokolnál.  A hangosbemondó mondja a magáét: „Mind the gap!”, te pedig májndolnád az a kis rést, ha lépni tudnál. És fent vagy végre. Előtted, mögötted, melletted ember. Kezeddel éppen tudsz kapaszkodni, de az is felesleges, mert annyira tömve van a kocsi, hogy az utazók szinte egymást tartják. Az előtted lévő fekete lány haja szinte súrolja arcodat, ami roppant zavar. A levegő fülledt és nagyon meleged van. Még jó, hogy csak a blézered vetted fel és nem kanyarítottad magadra a kabátod, nem dőltél be a szürkeségnek, amelyet ablakodból láttál. Bank majd Chancery Lane station, és a következő a tied. Nem, mégsem. St Pauls’s-ról mindig megfeledkezel. Végre Holborn. Leszállsz, és sietsz az átszálláshoz, mert ha nem sietsz, a lépcsőn csiga lassan tudsz felmenni a tömeg miatt. A tömeg ellenére hamar a Piccadilly vonalon találnod magad. Míg vársz a hirdetéseket nézed. Jön a vonat, könnyedén felszállsz, mert itt már nincsenek annyian, viszont leülni itt sem tudsz. Covent Garden, már csak kettő és a cél. Melletted egy férfi a Metrót olvassa, és jobb dolgod híján átfutod a férfi kezében tartott újság főbb címeit. Green Park, de nagyon vártad már! Leszállsz, felpillantasz az órára. Kilenc óra tizennégy perc. Húszra beérsz. Gyorsan lépkedsz a kijárat felé óriási bőröndöket húzó és térképet nézegető turistákat előzve. A mozgó lépcsőn ismét megállapítod, hogy addig nem mehetsz haza, míg egy színházi darabot nem láttál a városban. Fent vagy, mosolyogsz a kapura és az kienged. A park felől jössz fel az aluljáróból, mert essen az eső, fújjon a szél, késsél, de akkor is a parkon keresztül sétálsz el munkahelyedig. Kint vagy, mélyet szippantasz és letüdőzöd a friss levegőt. Az úton futók jönnek szembe veled, a padokon üzletemberek reggeliznek, olvassák a Guardiant, vagy csak beszélgetnek kávéval kezükben. Kijössz a park kapuján, át kell menned a másik oldalba, de meg fog a lámpa. Átérsz, a Félhold utcában vagy. 2 perc múlva az épület előtt állsz és becsengetsz. Nyílik az ajtó, jó reggeltet köszönsz a recepciósnak. Asztalodhoz lépsz, táskádat leteszed, zakódat leveszed, megkönnyebbülsz. Csak 22 percet késtél. Számítógéped bekapcsolod, és már írod is főnöködnek az üzenetet: „..sorry for my late…”, mire ő: „Nem probléma, én is elaludtam. ;)”

És ez persze nem a te reggeled. Az enyém.

Nem ide készültek, de ha már a zene jó, az alkohol olcsó volt, és a biztonsági őr ingyen beengedte őket a véletlen kimondott „Ma van a szülinapom.” mondatra, hát maradtak. Szó nélkül a tömeg közepébe vetették magukat és önfeledten felkacagtak, amikor a vicces kinézetű DJ-k egyike ráhangolta a közönséget a következő slágerre. A nóta refrénjére a young man-ek egyként mozdultak és énekelték  a „…stay at the Y.M.C.A.”-t. A fények megvilágították a táncoló fiatalokat, és talán a pillanatnyi világosságnak, vagy az arcán csillogó rózsaszínű csíknak köszönhetően a Szülinapos egyből kiszúrta a Szőkét. Megállapította: jóképű, jól öltözött, huncut mosolyú. A zenének vége lett, a fények alábbhagytak, a Szőke eltűnt.

Kicsit később ismét feltűnt a tömegben, közel volt a Szülinaposhoz, de elérhetetlen távolságban. A Szülinapos más társaságba keveredett és bár pillanatokra a kék szemek találkoztak, kettőjük közé állt az összekötő kapocs: a szórakozóhely és szórakozói.

Hajnal kettő tájékán a Szülinapos csapatát elhagyva vett egy frissítőt, majd amikor elérkezettnek látta az időt, hogy visszainduljon a társasághoz, szembe jött vele Ő, a Szőke. Mintha a hely is tudta volna, minek kell jönnie, és új melódiára váltott a DJ. Egymáshoz közeledve mosolyogtak, és bár a Szülinapos arra számított itt lesz vége a történetnek, John Travolta hangjára a Szőke mellé érkezve megragadta kezét, közel húzta magához és táncra hívta.  A Szülinapos viszonozta a Szőke mozdulatát és nevetve felkiáltott magában „Igen, you are the one that I want honey!”.  A Szőke nem csak jóképű, jól öltözött és huncut mosolyú, de jól tud táncolni is. Lehet, hogy a lelkesedés végett, de a Szülinapos úgy érezte így nem táncolt még sráccal. Megszűnt körülöttük minden és mindenki, nem volt csetlés, botlás, egyből érezték egymás ritmusát, együtt pörögtek és nevetve énekelték egymásnak, hogy téged akarlak.

Azonban egy idő után más zenét fújtak, és a Szülinapos egyszer csak arra lett figyelmes, hogy nincs mellette a Szőke. A DJ elköszönt a vendégektől, a lámpákat felkapcsolták, a tömeg megindult, a Szőke végleg eltűnt.

A Szülinapos hazafelé még bánkódott egy kicsit, próbált visszaemlékezni az estére, az elvesztésre, majd eszébe jutott egy momentum. Akarva-akaratlanul azt mondta neki, hogy huszonhárom, hisz már huszonnégy. Rájött, a Szőke még a huszonháromhoz tartozott, így mosolyogva elengedte őt.