Hát itt van a lány ismét és mellém tesz egy kis cserepes virágot. Ismerem az ilyet, vitorlavirág. Nagyon rég volt már, hogy növénnyel érintkeztem, most viszont itt van teljesen az oldalamban, s lekonyuló levele csiklandozza széles számat. Pedig eddig jó volt ez. Az elmúlt két hónapban egészen komfortosan éreztem magam a lánynál. Az elején megrémültem ugyan, nem tagadom. Miután kicsomagolt a sárga pamutból, közel emelt arcához, hosszan vizsgált, aztán elkezdett sírni. Nem értettem. Később pakolt ide, majd oda. Pár napig voltam egy szobában könyvek és fényképek között, de végül ide kerültem a konyhába, a konyhaszekrény felső polcára.

A kilátás tűrhető innen. Belátom a konyhát és a ház belsőkertjének egy részét. Mivel a lány nem egy konyhatündér és ideje nagy részét nem is itt tölti, így nekem csak a kert látványa marad szórakozásomra. Annak ellenére, hogy a lakók nem gondozzák, egész szép, kis vadregényes kert. Különböző örökzöldek díszítik, és rózsafa is van benne. Itt virít az ablak alatt, nyáron biztosan szép lesz. Kedvencem mégis a fűzfa, mely a kert túlsó végében áll. Vékony kis macskaköves úton lehet alájutni, ahol sokszor üldögélnek egy kopott, öreg padon. Napszaktól függően látogatja más-más ember. Van az, hogy egy ősz hajú férfi néz bambán maga elé, egy idősebb nő takarít ott valamit, vagy egy kislány rajzolgat. Egyik este a lány is kiült egy férfival. Hosszan beszélgettek, közben a férfi dohányzott és ráfújta a füstöt a lányra. Azóta a lány sokszor áll ide, az ablak elé, igazítgatja a hosszú fehér függönyt és nézi a szomorúfűzt. Nézi, ahogy felkapja sárga levelét a késő őszi hideg szél.

Egyébként eddig meg voltam elégedve ezzel a lánnyal, itteni sorsommal. A régi helyen vitrinben voltam. Én voltam a kis szegény, törött, piros pöttyös kanna a fellengzős Herendik és a külföldről, az egzotikus tájakról hozott porcelánok között. De itt, itt én vagyok a nagyra értékelt dédimama teáskannája. Díszhelyen. Ha látogatóba jönnek a lányhoz, mindig megmutat. Elmondja, hogy több mint ötven éves vagyok, és habár nem illek ebbe a letisztult, modern konyhába, mégis én vagyok számára a legbecsesebb. Hát lehetek is! Hiszen egyetlen színfoltként pompázok itt a nagy szürkeségben, ahol minden gépesítve és beépítve van. Változik a világ, hol volt az ilyen régen. Mindegy, nem is bánom én, csak vinné már el innen a lány ezt a csiklandós vitorlát. Se férni, se látni tőle.