Éjfél múlt, és egy irányba tartunk. Majd megállunk az utcasarkon, mint két iskolás, kik tudják, hogy haza kéne menniük a házit megcsinálni, de nem tudnak. A lábunk földbegyökerezett, a szó csak úgy dől belőlünk. Hát ez történik. Ő mondja a magáét, én hallgatom, majd váltunk.

- Nektek, európaiaknak könnyű. Repültök össze-vissza. Gondoltok egyet, és már otthon is  vagytok. - ennyit mond.

Ennyit mond ázsiai munkatársam fejét csóválva, ám a jól ismert barátságos mosolyával szabadságom hírére. Mondata után bűntudatot érezek, hiszen míg én három hónap távollét után újra hazalátogatok, addig ő több éve nem ölelhette szeretetteit karjaiba. Három éve csak telefonon beszélnek. Azóta testvérei családot alapítottak. Igazából otthon neki is lett volna rá alkalma, de túl fiatal volt és tanulni akart. Most itt van. Nem mondja, hogy nem hiányzik a haza, de valamit valamiért. Lediplomázik, aztán meglátja. Talán visszamegy. A családja azt szeretné, de otthon sem lesz könnyű, nem hiába jött el, és amúgy is vannak tervei. Ügyvéd akar lenni…

Néha kérdezek, de leginkább hallgatok. Hallgatom ezt a kölyök képű, huszonhárom éves srácot, kinek sűrű fekete hajában lévő korai ősz tincseit megvilágítja a hold.