Fél kilenc múlt, és jól tudod, késésben vagy. 

Az úton Oyster kártyád már bekészítetted zsebedbe, nehogy azzal tölts el időt, hogy táskád legmélyebb bugyraiból próbálod elővadászni azt.  Az aluljáróba menet egy kisebb csoport vonul lefelé előtted, és te az istennek sem tudod őket kikerülni, így felveszed tempójukat, míg a kapuig nem érsz. Közben előveszed blézered zsebéből az utazásra feljogosító kártyát és hirtelen átfut agyadban egy rémkép, miszerint nincs elegendő pénz rajta. A tumultusban végre odaérsz a kapuhoz, kártyádat hozzáérinted az ellenőrző felülethez, mire az elkezd sípolni és azt javasolja, kérj segítséget. A rémkép bekövetkezet, te pedig álhatsz sorba feltöltésért.Gyorsan megfordulsz, a mögötted lévőktől elnézést kérsz a hátráltatásért és a legközelebbi automatához rohansz. Sorban állsz, előtted persze turisták, akik először töltik fel kártyájukat és minden mozdulatukat megfontoltan teszik. Rád kerül a sor, bedobod a gépbe az előkészített zsetonokat, hozzáérinted az olvasóhoz a kártyád és sietve továbbállsz. Ismét a kapunál, mely ismét segítségért kiállt. Nem érted a helyzetet, visszamész az automatához, hol már más áll. Látja rajtad, hogy gondban vagy, felismer és kezedbe nyomja a gépbe dobott pénzed. „Ez néha előfordul…a gép nem vette be a feltöltésed”-mondja, mire te megköszönöd gesztusát és újra próbálkozol a feltöltéssel. Ma már harmadszor a jól ismert kapunál, ami immár beenged. Sietve lépkedsz le a lépcsőn, hisz hallod a metró zaját. Leérkezve szomorúan konstatálod, hogy lekésted, közben pedig nem tudod hova állj, mert annyi a várakozó. A legkisebb ácsorgó csoporthoz szegődsz. Így is elmegy egy, majd két metró és esélyed sem volt arra, hogy felszállj. Jön a harmadik. Három a magyar igazság, erre már fel kell szállnod. A sárga vonallal már nem is törődsz, talán tízig is itt állnál, ha vonal mögött rostokolnál.  A hangosbemondó mondja a magáét: „Mind the gap!”, te pedig májndolnád az a kis rést, ha lépni tudnál. És fent vagy végre. Előtted, mögötted, melletted ember. Kezeddel éppen tudsz kapaszkodni, de az is felesleges, mert annyira tömve van a kocsi, hogy az utazók szinte egymást tartják. Az előtted lévő fekete lány haja szinte súrolja arcodat, ami roppant zavar. A levegő fülledt és nagyon meleged van. Még jó, hogy csak a blézered vetted fel és nem kanyarítottad magadra a kabátod, nem dőltél be a szürkeségnek, amelyet ablakodból láttál. Bank majd Chancery Lane station, és a következő a tied. Nem, mégsem. St Pauls’s-ról mindig megfeledkezel. Végre Holborn. Leszállsz, és sietsz az átszálláshoz, mert ha nem sietsz, a lépcsőn csiga lassan tudsz felmenni a tömeg miatt. A tömeg ellenére hamar a Piccadilly vonalon találnod magad. Míg vársz a hirdetéseket nézed. Jön a vonat, könnyedén felszállsz, mert itt már nincsenek annyian, viszont leülni itt sem tudsz. Covent Garden, már csak kettő és a cél. Melletted egy férfi a Metrót olvassa, és jobb dolgod híján átfutod a férfi kezében tartott újság főbb címeit. Green Park, de nagyon vártad már! Leszállsz, felpillantasz az órára. Kilenc óra tizennégy perc. Húszra beérsz. Gyorsan lépkedsz a kijárat felé óriási bőröndöket húzó és térképet nézegető turistákat előzve. A mozgó lépcsőn ismét megállapítod, hogy addig nem mehetsz haza, míg egy színházi darabot nem láttál a városban. Fent vagy, mosolyogsz a kapura és az kienged. A park felől jössz fel az aluljáróból, mert essen az eső, fújjon a szél, késsél, de akkor is a parkon keresztül sétálsz el munkahelyedig. Kint vagy, mélyet szippantasz és letüdőzöd a friss levegőt. Az úton futók jönnek szembe veled, a padokon üzletemberek reggeliznek, olvassák a Guardiant, vagy csak beszélgetnek kávéval kezükben. Kijössz a park kapuján, át kell menned a másik oldalba, de meg fog a lámpa. Átérsz, a Félhold utcában vagy. 2 perc múlva az épület előtt állsz és becsengetsz. Nyílik az ajtó, jó reggeltet köszönsz a recepciósnak. Asztalodhoz lépsz, táskádat leteszed, zakódat leveszed, megkönnyebbülsz. Csak 22 percet késtél. Számítógéped bekapcsolod, és már írod is főnöködnek az üzenetet: „..sorry for my late…”, mire ő: „Nem probléma, én is elaludtam. ;)”

És ez persze nem a te reggeled. Az enyém.